Elképzelni sem lehetne ideálisabb fővárost a Kazinczy utcai romkocsmáknak, mint a Csendes-óceán partján fekvő chilei Valparaísót. Ez a 300 ezres város nagyjából úgy néz ki, mintha kezdő építészek azon versenyeztek volna, hogy ki tud minél több, minél különbözőbb színű házat összezsúfolni egy 30 százalékosan emelkedő hegyre, amelyek minél gyorsabban szétrohadnak.

Talán életemben nem voltam olyan városban, ahol az égvilágon semmilyen látnivaló nincsen, mégis minden egyes méteren lehet találni valami érdekességet, pusztán a városok két legfontosabb alkatrésze, az emberek és a lakóházak miatt. Már önmagában az is akkora örömöt okozott, hogy a kockásfüzet-alaprajzú argentin városok után végre többször tévedtem el, mint nem, mintha Kozsóként megnyertem volna a Grammy-díjat, az egy négyzetméterre jutó grafitik, anarchista feliratok, munka közben smároló kukáslányok és a rövidnadrágban, Mikulás-sapkában térítő csövesek kimagasló aránya pedig még szórakoztatóbbá tette az itt eltöltött két napomat.

Ennyi impulzus mellett talán az sem véletlen, hogy ilyen sok őrültet még életemben nem láttam ennyi idő alatt, mint Valparaísóban. A magatehetetlenül fetrengő argentin kutyák szerepét itt a magatehetetlenül fetrengő emberek vették át, akik miatt a megérkezésem után néhány óráig a Sliders egyik bizarrabb epizódjában éreztem magam. Az egyik legviccesebb arc a képen látható tag volt, aki kisebb mocorgások közben kb. öt percet töltött el ebben a pózban, mielőtt arra jutott volna, hogy leül.

Az egyik legvicesebb élményem az volt, amikor egy olyan tévéműsort láttam, amikor egy két bombázóból, egy vicceskedő szépfiúból és egy kopaszodó jáksólászlóból álló műsorvezető crew azon vinnyogott a röhögéstől harminc percen keresztül, hogy kinyomták a képernyőre olyan sztárok arcképét, mint Beyoncé, Juston Bieber vagy George Clooney, majd a valóságshow-kból ismert több tíz másodpercig tartó ráspannoló zene után melléjül tették a kopaszra fotoshoppolt másukat.

Egy tisztes valparaísói ház egy nagyon durva lejtőn van, rikító színre van kifestve, van rajta valamilyen grafiti, rengeteg áramvezeték lóg ki belőle, ordít belőle a Danza Kuduro és a kárpediem-életérzést erősíti, hogy bádogból, fából és némi téglából vannak összetákolva a világ egyik leginkább földrengésektől sújtott területén. 

És ehhez a nagyon érdekes városhoz nagyon jól illenek a grafitik, ábrázoljanak akár anarchista jeleket, Húsvét-szigeteki kőszobrokat vagy ahogyan a fotón látható, környezettudatosságról szóló tanácsokat. Nem csoda, hogy az ember itt le sem tudja tenni a fényképezőgépét, ellentétben például Santiagóval, ahol másfél nap alatt eddig kb. négy fényképet csináltam, ráadásul ebben benne van egy Mr. Presidentes koncertplakát meg egy 6 éves alsónadrágmodell.

Egy ilyen város el sem tudna menekülni a hippik elől, és ha én is jól érezném magam, ha az életem arról szólna, hogy a betarthatatlan elveim miatt minden nap szembeköpjem magam, akkor nem is tudnék ideálisabb teret elképzelni a hippülésre, mint ezt. Nagyon fasza hangulata volt a mindenhol színes cserepekkel dekorált térnek, ahol a hippisrácok doboltak, a hippicsajok meg nyomták a seggrázós táncot, kiegészülve egy rossz csoportba kerülő hippisráccal, akit a lelkesedése sem mentett meg attól, hogy ne úgy mozogjon, mint a Falusi Mariannba oltott Virág doktor.

Ha már ez eddig kimaradt, most mindenképpen szeretnék említést tenni az egyik kedvenc itteni embertípusomról, a latin kisnyugdíjasról. Ez a kihalás szélén álló típus valószínűleg az emberiség egyik, bármiféle változástól legjobban idegenkedő alfaja. Nem elég, hogy már feltehetően 150 éve is ugyanígy nézett ki, de még akkor is ragaszkodik sötétszínű, általában vasalt hosszúnadrágjához, ingjéhez, mellényéhez, járóbotjához és svájcisapkájához, ha 35 fok van. De nem csak az öltözködési stílusa, hanem a GPS-e sem kedveli a változásokat: amikor egyszer elmentem egy újságos bódé mellett, már akkor feltűnő volt a bódé mellett álló, újságába mélyedő dude mozdulatlansága, de akkor még fel sem merült bennem, hogy két órával később ugyanebben a pozícióban fogom viszontlátni.