Talán semminek sincs meghatározóbb szerepe az ember világképében az előítéleteknél. Ráadásul az ember már csak olyan, hogy minél ismeretlenebb számára valami, annál komplexebb képet alakít róla ki a képzeletében. Így az ember hajlamos azt gondolni, hogy a kopaszok nácik, a románok szőrös talpat viselnek, a megérinthetetlenül szép nők kurvaként dolgoznak, és még Rákay Philipet is anélkül utálja, hogy váltott volna vele néhány szót személyesen.

Ez a Magyarországon remekül működő rendszer azonban nem mindenhol életképes. Ha például Brazíliában is mindenki így gondolkodna, akkor minden bizonnyal 200 millió embernek kellene gyűlölnie egymást, és jelenleg is a világ leghosszabb ideje tartó polgárháborúja zajlana. Brazíliánál ugyanis kevés országnak lehet kevertebb a lakossága, a kevés őslakos indián mellett az itt élők fele feka vagy mulatt, de itt él például a legnagyobb japán közösség is Japánon kívül. A keveredésnek köszönhetően Brazília a furcsa fejű (és a mindent a hüvelykujjuk felmutatásával leokézó) emberek országa, és kevés olyan hely lehet, ahol jobban tudná érezni magát egy urban antropológus.

Amikor megérkeztem a Sao Paulo-i reptérre és öt órát kellett várnom az átszállásra, az embereket tanulmányozva már tudtam, hogy két fantasztikus hét vár rám, és ez főleg amiatt volt üdítő, mert az előző három hónapban látott emberekben csak annyi volt a különbség, hogy kihez és milyen gyakran jártak fodrászhoz. Már érkezésem előtt is az volt a prekoncepcióm, hogy Brazília nagyhatalom lehet az egy négyzetméterre jutó hülye fejek arányát nézve, de álmomban sem gondoltam arra, hogy néhány órát sem kell várnom, hogy még Luis Fabiano megmagyarázhatatlanul fogyatékos fejénél is sötétebb tekintet jöjjön velem szemben. 

Azt már az első riói éjszakámon megtapasztaltam, hogy az egymástól teljesen különböző emberek hogyan tudnak úgy élni egymás mellett, mintha mindenki baszna arra, hogy a másiknak milyennek kéne lennie. Egyáltalán nem volt például elszigetelt jelenség egy anorexiás, répanadrágos, vastag szemüvegkeretes hipszterből és egy mikrofonhajú, Beyoncé-seggű feka csajból álló pár, és azok a 60 éves, Hyperspace-ek mozgáskultúráját idéző foreveryoungok is nagyobb eséllyel indultak neki a csajozásnak, mint amekkora Korda Gyuri bának lenne a Szigeten.

A legkézzelfoghatóbb példa az európai szemmel nézve utópisztikusnak tűnő társadalmi idillre a hostelünk volt. A hostel a Leme nevű favella közepén helyezkedett el, amit olyan 2-3 éve pucoltak ki a rendőrök, így akkor is biztonságosan lehet járkálni benne, ha az ember hajnali 3-kor bepuncsozva érkezett haza. A hostelt ideiglenesen a Karl-Marx-Stadtban született Helmut vezette, aki keletnémetsége mellett viszonylagos kigyúrtságával, méretes kartetkójával és kopaszságával minden náci sztereotípiának tökéletesen megfelelt.

Helmutnak legkésőbb reggel 9-ig lehetett feltenni kifejtős kérdéseket, ugyanis ezután már annyira be volt baszva, hogy csak az eldöntendős kérdésekre tudott válaszolni a belőle kijövő furcsa hangokkal vagy a feje belassult forgatásával. A Rióban 15 éve asztalosként dolgozó Helmut különös életéről három nappal később újabb furcsa részlet derült ki, amikor a náci look-alike asztalos egy nála 20 évvel fiatalabb feka hipsztersráccal a recepcióján reprodukált egy jelenetet valamilyen dél-amerikai szappanopera legromantikusabb részéből.

Az emberi hangok kiadása mellett a hostel menedzselése sem ment annyira Helmutnak, mint a gyaluzás, a hostelben jóval kevesebb fizető vendég volt Helmut különös ismerőseinél. Előbbiek közé tartozott például a 4 hónapja ott lakó francia kurva; a 180 kiló körüli angol leszbi, aki három kérdést tett fel nekem, először az állampolgárságomra volt kíváncsi, majd kétszer arra, hogy kérek-e a csokijából; a kolumbiai házaspár, akiket annyira megvertek a bulinegyedben, hogy egyikük az intenzíven kötött ki; a 40 körüli, előkelő vonású angol csaj, akiről inkább azt tudtam volna elképzelni, ahogy a Minijével leugrik a gyerekéért egy kensingtoni elitiskolába, nem pedig azt, hogy a favellából felszedett, nála 20 évvel fiatalabb fekával együtt romantikázik a Helmut által napközben átizzadt függőágyban.

Az utóbbiak közé tartozott a 180 kilós angol által Flacának, azaz Soványnak hívott, csak hozzá képest nem teljesen normál testalkatú feka csaja; a férfi, akit csak az különböztetett meg Shrektől, hogy nem zöld, hanem fekete volt; a francia kurva szeretője, a magyar származású elcigányosodott favellai csöves, Nilo Makranczi, aki annyira leépült, hogy amikor meglátott minket, csak a nevét ordibálta egymás után többször; és végül a leginkább majomhoz hasonlító ember, akit valaha láttam, akire csak komolyabb vizsgálat után jöttem rá, hogy lány, és ebből kifolyólag a pinája az, amit folyamatosan vakar.

És ha egy városban még hat millió hasonlóan furcsa ember él, még úgy is a világ egyik legérdekesebb városa lehet, ha pont a város legalapvetőbb tartozéka, az épületek önmagukban nem túl érdekesek. Rióban gyakorlatilag négyfajta épülettel találkozik a turista. A tengerpart közelében olyan jellegtelen épületek vannak, amik a világ minden felkapottabb tengerpartján. A pénzügyi és történelmi központban néhány, a portugál érából megmaradt kolonialista épület és abszurd toronyépületek váltják egymást. A hegyoldalakon pedig kiöntött szemetes kosarakhoz hasonlóan folynak szét a favellák.

Ilyen mezőnyben a város új katedrálisa bizonyult a legérdekesebb épületnek, a ’70-es években épült katedrálist egy maja piramisról formálták, ami meglehetősen furcsa egy katedrálisnál. A 75 méter magas, 20 ezer fős kapacitású katedrális inkább belülről érdekes, mert kevés olyan épület lehet, amiben ekkorra a tér. Persze ahhoz a katedrális is kevés volt, hogy bármilyen szempontból is érdekesebb legyen a legfantasztikusabb találmánynál, amit valaha láttam és az építészethez fűződik. Az ugyanis egy olyan éttermi WC volt, ahol a szent hellyel szembeni falon egy óriási tükör volt, így az ember olyan pozícióban láthatta magát, amelyben több évtizedes fennállása óta soha. Ha pár év múlva valaki ilyen helyzetben találja magát egy budapesti szórakozóhelyen, annak tudnia kell, hogy nem szabad belehugyoznia a mosdóba!!

Persze Riónak nincs is szüksége szép épületekre az emblematikus strandijai és hegyei mellett. A város gazdagabb részei előtt kb. 10 kilométeren át elterülő strandok, a Copacabana és az Ipanema simán jobbak, mint bármelyik európai vagy dél-amerikai strand, ahol korábban jártam. Amin nagyon meglepődtem, hogy hiába fekszenek egy 6 milliós metropoliszban, méterekig le lehetett látni a vízben, bár a strand, ha nem is zavaróan, azért szemetes.

Pár évvel ezelőttig egyáltalán nem érdekeltek a szobrok, de az utóbbi időben azt vettem észre, hogy egyre több időre megállok nézni ezeket a valóságtól teljesen elrugaszkodott és eléggé semmitmondó alkotásokat, tulajdonképpen fogalmam sincs miért. A művészet elmúlt 5000 évének legkevesebbet változó ágának eddig legjobban tetsző produktuma a Rio fölött 700 méteren magasodó Megváltó Krisztus szobra volt, ami a legnagyobb Art Deco szobornak számít. A szobrot Párizsban elkészítő Paul Landowskinak minden bizonnyal töredékét kellett nyújtani ahhoz, hogy műve bekerüljön a világ 7 új csodája közé, de mind a szobor, mind a helye nagyon el lett találva.

Ha Rio, akkor elkerülhetetlen kérdés a közbiztonság, ami valószínűleg minden utazó legfontosabb kérdései közé tartozik. Nekünk szűk egy hét alatt csak pozitív élményeink voltak, és bármilyen klisészerűen hangzik, jó eséllyel senkivel nem fog semmi rossz történni, ha betart néhány alapvető szabályt. A strandokra sötétedés után nem javasolt menni, és ha az ember nem keveredik olyan zavaros helyzetbe, mint a szétvárt kolumbiai házaspár, akik állítólag előbb bekúrva összevesztek, majd bosszúból elkezdtek színpadiasan csajozni/csávózni, hogy egymást szopassák, nem fog az intenzíven kikötni.