Eddig talán csak két olyan képet láttam az interneten, amikről rögtön tudtam, hogy soha nem fognak törlődni a memóriámból. Az egyikhez még gimnazista koromban volt szerencsém a pina.hu-n: egy akkora, elfeketedett herezacskó volt rajta, aminek a hasonló méretű, gumiból készült, jó eséllyel rózsaszín változatán irodákban szoktak ülni, és amit a tulajdonosa éppen egy talicskában sétáltatott.

A másikra kb. egy éve bukkanhattam rá, még a herezsáknál is nagyobb véletlenből kifolyólag. A képen a Salar de Uyuni nevű sósivatag volt, és mióta megláttam, nem tudtam kiverni a fejemből, valami olyasmi kapcsolat bontakozott ki közöttünk, mint Gollam és a drágaság között.

Azonban Gollammal ellentétben szerencsére én nem arra a sorsra jutottam, hogy egy filmeposz mellékszereplőjeként eltorzult fejjel hörögjem az Uyuni szót egy életen át, és az is jót tett a közérzetemnek, hogy végül a Salarral találkozhattam személyesen a lagzilajcsihasnyi hereóriás helyett.

A sósivataghoz legegyszerűbben a mellette fekvő, 20 ezres Uyuniból lehet eljutni, ide egy 10 órás buszozás után érkeztem meg San Pedro de Atacamából. Ezen a buszúton már minden olyan volt, ahogy a romantikus ember elképzeli a harmadik világot: egy ócska, büdös, zsúfolt busszal döcögtünk 4000 méter magasban egy végtelen földúton; a busz tele ráncos, kérges bőrű, fogatlan, koránál 10 évvel idősebbnek kinéző nagyon kedves emberrel, a unity-flashről a bolíviai etnopop gondoskodott, és az, hogy egy kétülésnyi helyen egy takaró alatt melegedhettem egy helyi asszonysággal és 8 éves lányával, körülöttünk pedig az érintetlen természet, ami homoksivatagban és hófödte vulkánokban testesült meg. A képen például a chilei Záhony látható, a környék egyetlen jelenleg is működő vulkánjával, az Ollegüével. 

A világ legnagyobb sósivatagját, a két magyar megyényi, de mindössze egy méteres szintkülönbségű, 3600 méter magasban elterülő Salar de Uyunit és a tőle délre fekvő Eduardo Avaroa nemzeti parkot egy háromnapos, dzsipes túrával a legkézenfekvőbb meglátogatni. A három hónapig tartó esős évszak miatt sajnos nem lehetett átmenni a vízzel borított Salaron, de olyan 15 centis vízmélységig így is simán be lehetett menni. A túra első napja az utazás mellett azzal telt, hogy mezítláb járkáltunk a végtelen fehérségben. Az idő kicsit szeles volt, ezért nem lehetett tisztán látni a ’világ legnagyobb tükre-effektust’, de még ezzel együtt sem jártam ennél elképesztőbb helyen.

A második napon a Land Cruiserünkkel davidattenboroughztunk, a napot a képen látható lávakiömléseknél kezdtük, majd elképesztő helyeken haladtunk át, különböző színű vulkanikus eredetű tavak, sivatagok, virágzó folyómedrek, vulkánok, lávakiölések váltogatták egymást, és hiába volt valamilyen egység a tájban, mégis szinte minden órában jött egy addig nem látott meglepetés.

Korábban egyetlen egyszer, Jeruzsálem óvárosában éreztem valami hasonlót, mint amikor megérkeztünk a képen látható Laguna Coloradához. Mindkét esetben egy nap alatt ért annyi impulzus, ahány törvényt visszakézből aláír Schmitt Pál egy év alatt, és nem csoda, hogy ezek után annyira összezavartan méregettem a világ állítólag egyetlen piros színű tavát, ahogy Schmitt is érezhet, ha tudja, hogy helyesen kellene leírni a saját pozícióját.

A Laguna Colorada a bennem élő természettudóst is kihozta belőlem, ugyanis rájöttem a természet egyik leghasznosabb szabályára: a flamingók a világ legkirályabb arcai, ugyanis csak a Föld legelképesztőbb helyein hajlandóak élni, legyen az az Atacama-sivatag, a Galápagos-szigetek, a Titicaca-tó vagy a karibi szigetvilág. Ebből adódik, hogy ha valaki igazán jó helyre akar eljutni, akkor elég megnéznie, hogy élnek-e ott ezek a teljesen aránytalan felépítésű, spagetti-lábú, porszívó-nyakú, rózsaszín algazabálók, és biztos nem fog rosszul járni.

A harmadik nap hajnalban keltünk, hogy napfelkelte előtt nézzük meg az 5000 méter magasban lévő gejzíreket. Ezek jóval nagyobbak és érdekesebbek voltak, mint Chilében, meg hát annál nehezebben tudok elképzelni jobb ébresztőt, mint azzal szórakozni, hogy ki hogy tudja nekifutásból keresztülugrani az akár többtíz méter magasra is felcsapó gejzírgőzt a napfelkelténél. A túrához a két búcsúpuszit egy termálvizes fürdőzés és a 6000 méter magas Licancabur vulkán előtt elterülő Laguna Verde adta meg.

Ez után a három nap után azt hiszem kilőhetem a legmagasztosabb jelzőket, még a közelében sem jártam ennyire fantasztikus helyeknek, és nem is vagyok benne biztos, hogy valaha fogok-e hasonlóan szép dolgokat látni. Az számomra teljesen érthetetlen, hogy a Salar és környéke, ami minimum teljesen egyedülálló, de szerintem simán ott van a Föld 10 legszebb részei között, miért ennyire ismeretlen mindenki előtt, az ide érkező évi 80 ezer turista mindenesetre teljesen nevetséges szám, ahogy a háromnapos teljes ellátásért kifizetett 30 ezer forint is.