Eddig talán csak két olyan képet láttam az interneten, amikről rögtön tudtam, hogy soha nem fognak törlődni a memóriámból. Az egyikhez még gimnazista koromban volt szerencsém a pina.hu-n: egy akkora, elfeketedett herezacskó volt rajta, aminek a hasonló méretű, gumiból készült, jó eséllyel rózsaszín változatán irodákban szoktak ülni, és amit a tulajdonosa éppen egy talicskában sétáltatott.
A másikra kb. egy éve bukkanhattam rá, még a herezsáknál is nagyobb véletlenből kifolyólag. A képen a Salar de Uyuni nevű sósivatag volt, és mióta megláttam, nem tudtam kiverni a fejemből, valami olyasmi kapcsolat bontakozott ki közöttünk, mint Gollam és a drágaság között.
Azonban Gollammal ellentétben szerencsére én nem arra a sorsra jutottam, hogy egy filmeposz mellékszereplőjeként eltorzult fejjel hörögjem az Uyuni szót egy életen át, és az is jót tett a közérzetemnek, hogy végül a Salarral találkozhattam személyesen a lagzilajcsihasnyi hereóriás helyett.
A sósivataghoz legegyszerűbben a mellette fekvő, 20 ezres Uyuniból lehet eljutni, ide egy 10 órás buszozás után érkeztem meg San Pedro de Atacamából. Ezen a buszúton már minden olyan volt, ahogy a romantikus ember elképzeli a harmadik világot: egy ócska, büdös, zsúfolt busszal döcögtünk
A világ legnagyobb sósivatagját, a két magyar megyényi, de mindössze egy méteres szintkülönbségű,
A második napon a Land Cruiserünkkel davidattenboroughztunk, a napot a képen látható lávakiömléseknél kezdtük, majd elképesztő helyeken haladtunk át, különböző színű vulkanikus eredetű tavak, sivatagok, virágzó folyómedrek, vulkánok, lávakiölések váltogatták egymást, és hiába volt valamilyen egység a tájban, mégis szinte minden órában jött egy addig nem látott meglepetés.
Korábban egyetlen egyszer, Jeruzsálem óvárosában éreztem valami hasonlót, mint amikor megérkeztünk a képen látható Laguna Coloradához. Mindkét esetben egy nap alatt ért annyi impulzus, ahány törvényt visszakézből aláír Schmitt Pál egy év alatt, és nem csoda, hogy ezek után annyira összezavartan méregettem a világ állítólag egyetlen piros színű tavát, ahogy Schmitt is érezhet, ha tudja, hogy helyesen kellene leírni a saját pozícióját.
A Laguna Colorada a bennem élő természettudóst is kihozta belőlem, ugyanis rájöttem a természet egyik leghasznosabb szabályára: a flamingók a világ legkirályabb arcai, ugyanis csak a Föld legelképesztőbb helyein hajlandóak élni, legyen az az Atacama-sivatag, a Galápagos-szigetek, a Titicaca-tó vagy a karibi szigetvilág. Ebből adódik, hogy ha valaki igazán jó helyre akar eljutni, akkor elég megnéznie, hogy élnek-e ott ezek a teljesen aránytalan felépítésű, spagetti-lábú, porszívó-nyakú, rózsaszín algazabálók, és biztos nem fog rosszul járni.
A harmadik nap hajnalban keltünk, hogy napfelkelte előtt nézzük meg az
Ez után a három nap után azt hiszem kilőhetem a legmagasztosabb jelzőket, még a közelében sem jártam ennyire fantasztikus helyeknek, és nem is vagyok benne biztos, hogy valaha fogok-e hasonlóan szép dolgokat látni. Az számomra teljesen érthetetlen, hogy a Salar és környéke, ami minimum teljesen egyedülálló, de szerintem simán ott van a Föld 10 legszebb részei között, miért ennyire ismeretlen mindenki előtt, az ide érkező évi 80 ezer turista mindenesetre teljesen nevetséges szám, ahogy a háromnapos teljes ellátásért kifizetett 30 ezer forint is.
Utolsó kommentek