Mielőtt La Pazba érkeztem volna, nehezen tudtam volna elképzelni nála menőbb várost. Ez a világon a legmagasabban fekvő (de facto) főváros, itt van a világ egyetlen kokainbárja, itt van a világ legmagasabban fekvő nemzetközi reptere, itt van a világ egyik leghíresebb börtöne, ráadásul egy 6465 méteres hegy tornyosul fölé, meg hát alapból mennyire király lenne, ha Budapestet hívnák Békének vagy Londont Peace-nek.

Mikor azonban érkezésemkor pont belecsöppenem a négynapos karnevál utolsó estéjébe, már sokkal inkább szánalmasnak tűnt az egész, ahogy a szerencsétlen indiánok a 8 fokos hidegben a mocskos és lepattant városukban próbálják úgy érezni magukat, mintha Rióban lennének. A La Paz-i ember számára a karnevál abból áll, hogy a szemerkélő esőben egy ad-hoc összeeszkábált ponyva alatt vegetál egy műanyag széken miközben nézi a felvonulókat, vagy pedig mattrészegen petárdákat robbantgat, valamint lufiból készített vízbombákkal és habfújóval támadja a szembejövőt.

Bár Sucréban délutánokat töltöttünk a járókelők vízbombázásával, itt ebben a hidegben ez annyira tűnt erőltetettnek, mint a Nemzeti Vágta. Azt pláne nem értettem, hogy 50 éves emberek miért tudnak napokon keresztül azon szórakozni, hogy a petárdákat robbantgatnak ötpercenként, de aztán rájöttem, hogy hasonló megfontolások vezethették őket, mint a potosí bányászokat, akik piával locsolták és cigivel kényeztették a bánya urát, vagy azt a La Paz-i kismamát, aki féléves csecsemője pofájába fújta a cigifüstöt 10 centiről. Bolíviában szinte senki sem cigizik, az ünnepek idején viszont mindenki rágyújt, ugyanis a ciginek inkább szakrális szerepe van, és reményteljesen fújdogálják a füstöt mindenre, aminek a szerencséjét akarják, legyen az a munkaeszközük, a boltjuk vagy a csecsemőjük.

Másnap, a karnevál utolsó utáni napján belebotlottam egy afterpartyba, amin láthatólag azok az emberek vettek részt, akik mindig utoljára hagyják el a negyedosztályú kocsmákat. Az ünneplés arra hasonlított, mintha a sztrájkoló BKV-sok összepacsiztak volna a Blaha Lujza téren a csövesekkel, és pár palack kannás bor bepuszilása után az aluljáró indiánzenéjére próbálták volna felcsípni egymást. Nagyon sokáig nem tudtam eldönteni, hogy ezek az emberek nagyon tudnak élni, vagy csak a világ szerencsétlenjei, aztán arra jutottam, hogy ha én ilyen jól szórakozom, miközben bámulhatom őket, akkor nekik sem lehet szar.

A béna bemutatkozás után azonban egyre jobban megszerettem La Pazt, ugyanis nagyon sok olyan dolgot lehet itt találni, ami jó hellyé tesz egy várost. Ami a legjobban meglepett, hogy egy egész komoly rész volt beépítve 20-30 emeletes toronyházakkal, amelyeket valamiért annyira imádok, hogy itt még azt is meg tudtam nekik bocsájtani, hogy a szocreál legelbaszottabb épületeit is alulmúlták. A toronyházak mellett, akárcsak szerte Bolíviában, szinte csak vakolatlan téglaépületekből áll La Paz, az óvárosi rész pedig összehasonlíthatatlanul le van robbanva akár Sucréhoz, akár Potosíhoz képest, de a jóval nagyobb pörgés miatt mégis érdekesebb volt itt sétálgatni.

Ami a legjobban tetszett La Pazban, az érdekes módon az éjszakai arca volt. La Paz egy kanyonban húzódik meg – gondolom a toronyházak is annak köszönhetik a létüket, hogy horizontálisan már nehezen lehetne terjeszkedni az alacsonyabban fekvő részeken –, és teljesen meglepődtem, amikor az első éjszaka megláttam a kanyon egyik, teljesen beépített oldalán a házak fényeit. Nem értettem, miért tetszik nekem ennyire ez az egész, miközben egyáltalán nem szokatlan látvány egy kivilágított város. Két nappal később aztán rájöttem az okára. A közel kétmilliós város fölött gyakorlatilag semmilyen fényszennyeződés nincs, és a kanyon két oldalán lévő ezernyi ház a vaksötétből fénylik.

Fogalmam sincs, hogy ebben mekkora szerepe van a magasságnak, vagy az ipar szinte teljes hiányának, mégis meglepő annak fényében, hogy az útikönyvem szerint például az elmúlt években megtízszereződött az autók száma. Ezért más dél-amerikai városokhoz hasonlóan már itt is szabályozzák az autóhasználatot, öt hétköznapból csak négyen lehet használni egy kocsit. La Paz Latin-Amerika egyik leggyorsabban növekvő városának számít, főleg a központnál 400 méterrel magasabban fekvő külvárosa, a közel egymilliós El Alto miatt.

El Altót az aymarák fővárosának is szokták nevezni, gyakorlatilag egy nagyvárosi slum, ide érkezik meg a bolíviai paraszt, ha szerencsét akar próbálni a fővárosban. Amikor La Pazból eljöttem, pontosan két órába telt, míg kiértünk a városból, főleg amiatt az iszonyatosan nagy közlekedési káosz miatt El Altóban, ami összehasonlíthatatlan a belvárosi résszel. A rengeteg bevándorló a környezetre sincs túl jó hatással, a környékről a közeli Titicaca-tóba tartó folyóból teljesen kipusztultak a halak az elmúlt években a szennyezések miatt.

Az, hogy El Alto keményebb hely lehet, mint a teljesen biztonságosnak tűnő belváros, jól jelzi egy múlt heti hír is. Eszerint egy olyan bandát számoltak fel itt, ami arra specializálódott, hogy hajnali 4 és 6 között kamubuszokkal vette fel a munkába igyekvő embereket, és a tőlük megszerezhető aprópénzekért összesen 69 embert öltek meg. 

Ha valamikről sokat hallottam korábban az északról érkező turistáktól, azok a La Paz-i bulihostelek voltak. Bár erős kétségeim voltak, hogy ezen a magasságon akár egy sört is meg tudnék inni, mivel eddig inkább pozitív tapasztalataim voltak a köcsöghostelekről, úgy döntöttem, kipróbálom az egyiket. A Loki nevű hely igazi indusztriálhostel, bőven 100 fölötti kapacitással. Egy elég nagy, háromemeletes épületben volt, leginkább a budapesti romkocsma-hostelekre emlékeztet, de talán jobban meg volt csinálva és meglepően tiszta is volt.

Az Evo Morales rezidenciájától két sarokra fekvő Lokinak saját bárja volt, ahol az európai ár töredékéért, 5000 forint/grammért lehetett kokaint venni. A bár rendszerint zsúfolásig tele volt olyan típusú faszfejekkel, akiknek dizájnból mindig sapka van a fején, akik kizárólag a La Paz-i piacon beszerzett szivárványszínű hippinadrágban és indián poncsóban hajlandóak megjelenni, vagy akik mindig rövidnadrágban vannak, ezzel demonstrálva azt, hogy egész napjukat a hostelben töltik. Többen heteket is eltöltenek ezen a helyen, de nekem nem sikerült megértenem, hogy miért 3700 méteren, Dél-Amerika leghidegebb, legcsóróbb és minden bizonnyal legszarabb éjszakai életével rendelkező fővárosban akarják szétbaszni magukat a Rádió1 2009-es tracklistjére.

Ha La Pazban van az ember, akkor kihagyhatatlan a nagyjából egyórás buszútra fekvő Világ Legveszélyesebb Útja (WMDR), becenevén a Halálút. Ez az út egészen 4 évvel ezelőttig Észak-Bolívia egyik legfontosabb útjának számított, még a ’30-as években építették paraguayi rabszolgákkal. Az útszakasz 4600 méteres magasságból indul és 64 kilométer alatt 1300 méterre ér le. A 2007-ben elkészült elkerülő út megépültéig átlagosan évi 26 gépjármű esett le a 3,2 méter szélességű földútról a sokszor 700 méteres mélységbe (a képen a kis fehér geci az egy kisbusz az úton).

Miután megépült az új út, a WMDR-t a helyieken kívül már csak a turisták használják, akik egy szervezett túra keretében downhillezhetnek le rajta biciklivel olyan 4 óra alatt, és ha nem is gyakran, de szoktak fatális balesetek történni. Egyszer állítólag egy izraeli poénből meglökte a haverját, aki 700 méterrel lejjebb kötött ki. Persze ha valami annyira a turisták a célpontjában van, mint a WMDR, akkor az ember hajlamos elbagatellizálni az ilyenkor szokásos paráztatást, de azon azért meglepődtem, hogy amikor netes fórumon olvastam a tripről, akkor nem kevés olyan hozzászóló volt, aki valamijét eltörte, de volt olyan is, aki 50 méter gurult lefelé, és már mindenki azt hitte, hogy meghalt.

Miután reggel 8 körül felértünk a kisbuszunkkal 4600 méterre, bemelegítésként egy szűk órányit ereszkedtünk a még betonozott úton. Ez elég szar volt, mert esett az eső, elbaszott hideg volt és akkorra köd, hogy az olasz csávó orrán csillogó három centis turhacsapon kívül nem sok érdekességet lehetett látni. Aztán ahogy lejjebb értünk, és elkezdődött az igazi rész, feloszlott a köd és a nap is kisütött, kiderült, hogy gyönyörű helyen vagyunk. A legdurvább részeken az út a szinte függőleges hegybe volt belevájva, ami olyan száz méter körüli vízesések alatt vezetett. Korábban azt hittem, hogy az amazóniai esőerdők csak a síkságon vannak, de az guide-unk szerint már ez a rész is hozzájuk tartozik.

Bár biciklivel az út egyáltalán nem tűnt annyira veszélyesnek, azt nehezen tudtam elképzelni, hogy mi történhetett, ha mondjuk két busz egymással szembetalálkozik egy kanyarban, pláne, ha köd is van. Akit esetleg bővebben érdekelné a út, van egy 20 perces videó róla a világ legveszélyesebb útjai sorozat részeként.