Mindannyian ismerjük azt a végtelenül lehangoló érzést, amikor régi álmunkat valóra váltva végre eljutunk az évekkel korábban kinézett világhírű helyre, de amikor ott állunk előtte, valahogy kisebb, csúnyább, jelentéktelenebb, mint ahogy képzeltük, és még a körülötte hemzsegő turistából is kurva sok van.
Ezzel ellentétben talán nincs is jobb annál egy utazásban, amikor valami olyasmire bukkanunk rá, amire egyáltalán nem számítottunk. Ilyenkor méltán érezhetjük magunkat annyira boldognak, mint amikor gyermekként a szüleink eszén túljárva kinyomoztuk a karácsonyi ajándékunkat.
Ezen az utazáson most először volt hasonló örömben részem, amikor a kelet-bolíviai jezsuita missziók felé vettem az irányt. Persze a legjobb bulik mindig kemény másnapokkal járnak, és ez most sem volt másképp, az odajutásnál csak az onnan való távozással szenvedtem meg jobban.
Az egész azzal a bizarr élménnyel kezdődött, hogy arra ébredtem fel félálmomból hajnali 1 körül, hogy már vagy egy órája áll a buszunk a fővárost, Sucrét és a legnagyobb bolíviai várost, Santa Cruzt összekötő út közepén, aminek mondjuk annyi köze volt egy úthoz, mint kayapónak a besíráshoz.
Leszálltam a buszról, és azt láttam a sötétben, hogy 30 ember félkörívben állva körbevesz valamit a földfolyosóvá szűkülő út közepén. Mint kiderült, egy olyan
A következő szopást Santa Cruznak hívták, kénytelen voltam ugyanis eltölteni egy éjszakát abban a városban, aminél én borzalmasabb nagyvárosban még nem voltam, és amit sokkal inkább el tudnék képzelni valamilyen zombifilm díszleteként vagy atombomba-kísérletek helyszíneként. Arra pedig végképp nem tudtam rájönni, hogy milyen baja lehet a világgal annak, aki Magyarországról akar harcolni egy ilyen helynek a szélesebb autonómiájáért.
A jezsuita missziók Santa Cruz és a brazil határ közötti részen helyezkednek. Nagyjából ezen a részen találkozik egymással a Chaco és az amazóniai esőerdő. Az összesen tíz misszió közül – amelyek félkörívben, egymástól 2-3 órás buszútra helyezkednek el - hetet teljesen felújítottak az elmúlt évtizedekben.
Santa Cruzból egy ötórás buszúttal jutottam el Concepciónba, és már csak a táj miatt bőven megérte. A trópusi szavannának nevezett rész az utolsó stádiuma annak, hogy esőerdőbe váltana át a környezet, gyakorlatilag egy pálmaliget. A két legfontosabb felfedezése az volt ennek az útnak, hogy rájöttem, pálmafák nem csak mediterrán városok főterein nőnek, másrészt valóban létezik az a szín a természetben, amit a ’90-es évek rave-ere viselt.
Mikor megérkeztem a 10 ezer lakosú Concepciónba, csak akkor vettem észre egy utcai térképen, hogy gyakorlatilag Dél-Amerika mértani közepénél vagyok. Ha ezt nem vettem volna észre, néhány perccel később a bolíviai vidék szinte egyetlen étkezési lehetőségénél, a grillcsirkésnél jöttem volna rá, hogy ez már teljesen más világ.
Bolíviában láttam korábban reggel nyolckor az utca közepére hugyozó teljesen józan újságkihordót, láttam olyan anyám korabeli nőt, aki a buszunk hátsó kerekét jelölte meg, hogy így spóroljon 35 forintot a vécézéssel, de az mégis meglepett, amikor az ebédem felénél a szomszéd asztalnál ülő tukó egy félöklömnyit csulázott a földre, 20 centire tőlem.
Bár százszámra lehet az olyan isten háta mögötti település Dél-Amerikában, mint Concepción, nekem mégis ez volt az első, és hát nem is emlékszem, legutóbb mikor szolgált ennyi érdekességgel egy ekkora város számomra. Concepciónt talán úgy lehet a legkönnyebben leírni, hogy lakosai kizárólag olyan dolgokért rajonganak, amiktől az európai szülők a leginkább távol akarják tartani gyerekeiket.
A concepcióni ember Coca-Colát iszik, ami minden bizonnyal a világtörténelem legsikeresebb és legglobálisabb terméke. Talán az egyetlen termék a világon, amit eddig bárhol jártam, mindig meg tudtam volna venni, és talán az egyetlen termék, ami a világ faszán élő bolíviai paraszt és az amerikai szupersztár számára is ugyanannyira a hétköznapok része és ugyanolyan jó ízzel fogyaszt. A concepcióni ember a kóla mellé leginkább az economicónak (azaz gazdaságosnak) nevezett étel eszi, ami grillcsirkéből, és kihűlt köretből, főleg zsíros sültkrumpliból áll.
Concepciónra a legnagyobb kulturális befolyással olyan emberek rendelkeznek, mint Sylvester Stallone vagy Larissa Riquelme. Több olyan csajt is láttam, aki a mellei között hordta a mobiltelefonját, és nagyon cikinek számított az a grillcsirkés, akinél a tv-re rászerelt 120 decibeles hangszóróiból nem üvöltött volna valamilyen Rambo-szintű film. Az kifejezetten progresszívnak számított, ha Rambo nyögései helyett az Ai Se Eu Te Pego robothangosított változata ordított valahonnan.
Concepciónban az számít ápolt férfinak, aki lakkozza a piszkos körmeit, az számít menőnek, akinek aranyfoga van, az számít férfinak, aki vasárnap délután annyira bekúr, hogy nem tud járni, az számít hithűnek, akinek Jézus képe van beállítva mobil-háttérképnek, és ha valaki esetleg elkeveredne Európába, akkor biztosan megveszi azt a táskát, amire 20-szor rá van írva a meglátogatott város neve, és ami a létjogosultságát nagyrészt a magyar keresletnek köszönheti.
Az pedig az utazás eddigi legérthetetlenebb dolga és legnagyobb kérdése, hogy miért hasonlít ez az egész kísértetiesen Kelet-Európa valami tényleg elbaszott helyére. Ráadásul itt találkoztam először a káeurópikumnak számító kigyúrt emberrel. A két legmarkánsabb különbség, amik még nagyobb teret adnak a dekadenciának, hogy itt van kokain és egész évben 30 fok van.
Arra viszont választ kaptam, hogy milyen helyekről kerülhetnek Spanyolországba azok a rosszarcú, börtöntetkós, dél-amerikai suttyók, akiktől hemzsegnek a nagyvárosi metrómegállók. Copcenciónból nagyon sokan mennek Spanyolországba, sokan ott is ragadnak, de hát ilyen háttérrel nem meglepő, hogy sokan a könnyebb végét próbálják megfogni az életnek, ezért meglehetősen magas a Spanyolországból visszatoloncolt tolvajok aránya.
Az általános iskolásokat három helyen láttam. A város egyetlen internetkávézójában, ahol tulajdonképpen csak két gépen lehetett netezni, viszont volt vagy öt videojátékoknak. Az internet szinte mindig szabad volt, a Mortal Combat kínai hamisítványát viszont a két éppen játszó gyerek mellett mindig egy fél osztály nézte. Szintén nagyon népszerűek voltak a képen látható boltok, ahol a világ legbutább filmjeinek hamisított változatait, illetve őket propagáló posztereket és matricákat lehetett vásárolni.
Azt viszont kifejezetten szórakoztató volt látni, ahogy kicsöngetés után a 10 éves, táskájuknál kisebb felsőtestet birtokló gyerekek felpattannak a bolíviai alföld egyeduralkodó közlekedési eszközére, a motorra. Szinte mindenki motorral járt mindenhova, még a járni alig bíró, nagypapát is motorral szállították.
A város a felsorolt okokon kívül is ideális volt néhány nap eltöltésére, nagyon flash trópusi házakkal, vöröslő földutakkal és a nagyon élénk növényzettel. Bár különösebben nem szeretem a tüchtigül helyreállított történelmi épületeket, a jezsuita misszióban és a hozzá tartozó múzeumban is simán el lehetett tölteni néhány órát.
A jezsuitáknál kevés tökösebb ember létezhetett a történelemben. A portugálokat és a spanyolokat megelőzve az élen jártak Dél-Amerika felfedezésében, ráadásul a kisebb hadseregekkel ellentétben ők akár egyedül is nekivágtak olyan, sokszor ellenséges indiánok által lakott nagyon vad helyeknek, ahova fehér ember korábban be nem tette a lábát.
Eleinte a nyugatról nyomuló spanyoloknak és keletről nyomuló portugáloknak is jól jöttek a jezsuiták, mert amolyan ütközőzónákat hoztak létre a kontinens belsején élő, sokszor ellenséges indiánok és a partszakaszokat sikeresen meghódító nagyhatalmak között. Ráadásul elég sikeresek voltak az indiánok megtérítésében, akiknek a szerves együttműködésével hozták létre mintagazdaságaikat.
Amelyek aztán annyira sikeresen működtek, hogy a jezsuiták kivételes gazdagságra és befolyásra tettek szert a kontinensen. Ha nem is annyira brutálisan, mint mondjuk a hugenottáknál, de az ő prosperálásuknak is véget vetett a világi hatalom, 1767-ben kiutasították őket Dél-Amerikából. Szerettem volna még megnézni egyet-kettőt ezekből a jezsuita missziókból, de a rendszerinti bolíviai útlezárások miatt örültem, hogy nagy nehezen ki tudtam menekülni Concepciónból.
Utolsó kommentek