Pár nap céltalan bolyongás után már órák óta buszoztam az Atacama-sivatag homokdűnéi között, amikor egy fülbedugulást bőven meghaladó meredekségű homokhegy tetejéről megláttam a homokdűnék és a Csendes-óceán közé préselődött Iquiquét.

Kevés olyan helyen jártam, ahol a városstruktúra annyira világosan mutatná egy város fejlődéstörténetét, mint a 200 ezres Iquiquében. Talán ez leginkább annak köszönhető, hogy a különböző történelmi szakaszokban épült részek annyira átjáratlannak tűntek, hogy minimum két, de inkább három különböző városban éreztem magam, ha tettem egy 10 perces sétát egy egyenes utcán.

A történelmi belváros olyan, mintha egy középkori európai települést importáltak volna ide. A vásárcsarnok uralta környéken a különböző szakmáknak, mint például a fodrászat, saját utcájuk volt, a szűk és nagyon forgalmas utcák a Balkán szagát és mocskát árasztották magukból, és a középkori vásárvárosok hangulatát keltették az évszázadok alatt bohócjelmezre váltó udvari bolondok, az apródokból teherhordókká vedlett suhancok vagy a boszorkány outfitű zöldségárusok.

A zsúfolt központtól pár utcasarkot sétálva egy jóval szelősebb rész következik, ami simán elmehetne westernfilm-díszletnek a tornácos házaival. Ez a jóval nagyobb gazdagságot sugalló rész Iquique aranykorában épült, amikor a környékbeli nitrátbányáknak köszönhetően nem csak Iquique, hanem egész Chile gazdasága fellendült, ugyanis a 20. század elejéig gyakorlatilag csak az Atacama-sivatagban bányásztak a műtrágya ésa dinamit előállításához szükséges nitrátot.

Miután a XX. század elején két nagyhatású fizikus, a vegyiháború atyjának nevezett Firtz Haber és Carl Bosch feltalálták a szintetikusan előállítható nitrátot, az iparág összeomlott, mementóként körülbelül 170 szellemvárost hagyva az Atacama-sivatagban. Az egyik ilyen az Iquqétől 50 kilométerre fekvő Humberstone, ahová én is tettem egy excusriont. A ’60-as években kiürült város egykori gazdagságát jelzi, hogy teniszpályája, színháza és uszodája is volt, ami nem mindennapi egy háromezres városnál. Ráadásul itt láttam életem legfurcsább keresztjeit, amelyeket másolt cédékkel és izzólámpákkal tették szakrálisabbá.

A kereskedelem és az ipar után mostanában a szolgáltató szektor pörgeti leginkább Iquique gazdaságát. A város az egyik legnépszerűbb chilei nyaralóvárosnak számít, és az óceán közelsége mellett duty free státuszával is csábítja a turistákat. A homokos tengerpart nagyon jól ki van építve, a sétányok és bicikliutak mellett van miniállatkert, ingyenes, szabadtéri konditerem, és mint minden óceánparti település, ez is megkapta a szörfparadicsom jelzőt.

Santiago után ismét a város legköcsögebb hosteljébe kerültem, ami Éden Hotelként olvasztja magába a picsanadrágban operáló, tökéletes alakú svéd csajokat és a nonfig tetkós, atlétás amerikai MTV-boyokat. De talán nincs is jobb annál, mint ilyen menő nyugati turistákkal az óceántól 100 méterre lévő burokban meghúzódni, és a tengerpart és a hostel bárja között ingázni kilenc napig.

A végére pedig jöjjön egy elég tanulságos történet, ami viccesnek indult, majd zavaróvá vált, most pedig sajnos egy nagyon szomorú befejezés felé közelít. Talán karácsony előtt egy nappal érkezett meg a hostelbe a kanadai Marc. A hatvan éves, szakállát tüchtigen ápoló csávó pont az én emeletes ágyam alsó szintjére került.

Az első éjszakát azzal indította, hogy telerókázta a szoba közepét, aminek a felét otthagyta, a másik felét meg feltörölte, majd kidobta a hányástól 20 centire lévő szemetesbe. Mivel az egészre érthetetlen módon egyáltalán nem keltem fel, csak a szobatáraimtól tudtam meg a reggelinél. Ezen még jót röhögtem, főleg akkor, amikor a riadt arccal a székébe süppedő Marc bejelentette délelőtt 10-kor, hogy elmegy egy félórás siklóernyőzésre.

A következő 3-4 napban, bármikor mentem be a szobába, Marc ugyanabban a pozícióban feküdt az ágyában, és inkább csak röhögtünk rajta, de egyre furcsább dolgokra figyeltünk fel. A csávó gatyáján, a seggénél vérfoltok voltak, az alsónadrágja alatt pedig szegény ember pelenkájaként egy reklámzacskót viselt. Egyre furcsább hangok és szagok jöttek ki belőle, amik az utolsó vele töltött éjszakámon a hostel kertjében lévő függőágyra száműztek.

Másnap bementem hozzá a hostel tulajdonosaival, Marc akkor már meztelen volt, csupa száradt vér volt az ágyneműjén, és hiába mondtuk, hogy orvost kell hívnunk, a csávónak nagyon nem tetszett, de 20 perc után végül belement. Korábban nem nagyon volt alkalmam beszélni vele, de kiderült, hogy rákos, és egyszerűen nem fogta fel, elég furcsa ötlet tőle, hogy ilyen állapotban egy hostel shared roomjában akar maradni. Mint másnap megtudtam, mégsem hívtak orvost, mert Marc megkérte a tulajt, hogy adjon neki még egy napot, hátha jobban lesz.

Másnap reggel Marc már nem volt magánál, amikor bementek hozzá, a kezében pedig egy üres whiskey-s üveg volt. Bevitték a kórházba, még aznap - állítólag súlyos - kómába esett. A szobában 3-4 üres whiskey-s üveget találtak, amiket fogalmam sem volt, hogy mikor puszilhatott be. Állítólag komoly problémái voltak a feleségével és a gyerekeivel, a táskájában találtak egy olyan papírt is, ami szerint két éve eltűntként tartották nyílván.